Torontálvásárhelyi Református Egyházközség Honlapja

     A Torontálvásárhelyi Református Egyházközség Vajdaság (Délvidék) Dél-Bánáti régiójának egyik legdélebben fekvő református Gyülekezete. Tagságának száma a 2007-ben elvégzett összeszámlálás szerint 1600 fő, bár ez az adat évenként változik, sajnos csökkenő tendenciával.

     Református és magyar szempontból a Déli Végeken élő, szolgáló és küzdő református gyülekezetünk 1794-ben alakult. A telepes ősök Hódmezővásárhelyről, Gyomáról, Szentesről és Makóról érkeztek erre, az akkor kietlen és a török dúlás óta lakatlanul és parlagon heverő vidékre. A négy kibocsátó közösség tagjai gyorsan kezet tudtak nyújtani egymásnak. Tudták, hogy a közös jövőt csak közösen lehet felépíteni. A település megülése, a családi hajlékok felépítése már abban az évben elkezdődött. Nagy munka elé néztek, hiszen az otthonépítés mellett a megélhetés megalapozása is feladatuk volt. A beerdősödött, hosszú évekig parlagon heverő, egyébként kitűnő minőségű, fekete földet ismét eke alá kellett idomítani. Elkezdődött a terület letisztítása, ugarolása. Nagy feladat és felelős munka, hiszen a baltát és ekeszarvat fogó kérges tenyerek gazdái tudták, hogy nem csak földet műveltek, hanem Isten segítségével jövőt építettek és biztosítottak az őket követő nemzedékek számára.

     Az új magyar közösség tagjai mindnyájan Kálvinista Reformátusok voltak. Ma úgy gondolnánk, hogy ez nem is annyira lényeges tény, akkor azonban, a jövőt építők annyira fontosnak tartották azt, hogy a holnapjuk is Isten kezében van, hogy ideérkezésüket követően rövid időn belül lelkészt kértek a közösség lelki vezetésére. 1799-ben érkezett meg a gyülekezet első lelkésze, Tarr János személyében, aki kezében Bibliával, szívében hittel és reménységgel egyházközséggé szervezte a magyar református közösséget. Megválasztották az első presbitériumot és elkezdődött a szervezett egyházi élet is.

     A kezdet évei nehezek voltak. Hatalmas munka, sok nélkülözés, megpróbáltatások vártak az új telepesekre. Az előbb említett tények azonban nem lehangolták, hanem feltüzelték a tenni, élni, tanulni és imádkozni kívánó reformátusokat. Hamarosan megépül a gyülekezet és egyben a település első temploma. A falu közepére emelt építmény, egy három teremből álló nádfedeles épület volt. Egyik termet az istentisztelet helyeként használták, a másikat iskolateremként, a harmadik, kisebb szobát pedig a határőrvidék tisztjei foglalták el és irodaként működött.

     A kezdeti nehézségek dolgos tenyerek között morzsolódtak szét. A nélkülözést a jólét váltotta fel, hiszen fáradságot nem ismerve törték, és „hajtották birodalmuk alá” új otthonuk gazdag, de elvadult földjét.

     Arra is sok gondot fordítottak, hogy ne csak a település, a családi házak, a templom és a szántóföldek legyenek jól karban tartva, hanem új utakat építettek, melyek a régió főbb útvonalaival kapcsolatot teremtve bekapcsolták az új települést a térség vérkeringésébe. Az utak mentén fákat ültettek, hogy jelezzék az irányt, ahol az utazó a faluba találhat. Ezeket az utakat és a mentükön ültetett fákat télen - nyáron őrizték. A korabeli leírások azt is megemlítik, hogy az őrzők oly elszántak voltak, hogy hőség vagy nagy hideg sem tántorította el őket feladatuk teljesítésétől. Megesett, hogy némelyiknek a lábfeje is lefagyott, de helyüket nem hagyták el.

     A település virágzásnak indult. Dolgos és imádkozó kezeket áldott meg az Úr ezen a vidéken.  A kisebb nagyobb bajokat, megpróbáltatásokat különösebb zokszó nélkül tűrték és igyekeztek az akadályok, gondok elhárításán. Ilyen megpróbáló év volt az 1830. esztendő. 1830-ban hatalmas tűzvész pusztított a faluban, melynek a református templom is martaléka lett. A kis, nádfedeles templom leégése után az Egyházközség Presbitériuma 1833-ban döntött a felől, hogy új templomot fognak építeni, egy szebbet és nagyobbat, hogy a gyülekezet méltó helyen tudjon leborulni Ura előtt, aki oly sok csapásban is népével volt, megóvva őt a pusztulástól.

     A templom 1838-ra készül el. A gyülekezet áldozatos munkája után fellélegezve ül le az új templom padjaiba és hálával hallgatja a mindenható örök üzenetét.

     A gyülekezet tagjainak száma az évek során néha az ötezret is meghaladja. Hogy ma már csak 1600 egyháztagot számlálunk, annak több, szomorú oka is van. Előbb a betegségek és a háborúk tizedelték meg a falu lakosságát. Később az önkéntes kivándorlás, elköltözés valamint a kevés gyermek vállalása ritkított. Természetesen a háborúba a közösség fiataljait, jövőjét vitték el, ők vesztek oda. A kivándorlók is mind fiatalok voltak, így máshol nevelték gyermekeiket, unokáik már nem is tudják, hogy Torontálvásárhely hol van (Tisztelet a kivételnek.). Nem csoda tehát, hogy a gyülekezet elöregedik, a kevés fiatal, akik megmaradtak kénytelenek máshova költözni a munkavállalás miatt.

     Ahogy ezt így leírtam, nagyon elszomorítónak hangzik, a számok egyértelműen egy lassú befejezés felé mutatnak. Mi azonban nem matematikusok vagyunk, hanem reformátusok. Mi lehet, hogy már nem látjuk a lehetőséget, mert mi nem sokat látunk, viszont hiszem, hogy Istennél már készen áll a megoldás, a lehetőség. Mi nem azért fogunk megmaradni, mert foggal-körömmel harcolunk érte (ha harcolunk), hanem mert Isten akarja a megmaradásunkat, hogy e vidéken legyen Igéjének és annak hirdetésének magyar református képviselője is.